A Nyugat és Kelet közötti szimbolikus hidat verő „határváros” nem volt hajlandó feladni az 1989-ben még oly nagy reményekkel létrehozott fesztivál alapelveit „eszmék, művek és emberek szabad áramlásáról”. Az Alpok-Adria Közösség országainak külügy- és oktatási miniszterei jelenlétében Film – határok nélkül címmel rendezett első konferencián még számos nemzetközi intézmény és több nyugati kormány támogatásával, optimista tervek születtek az együttműködés lehetőségéről, egy Közép-európai Filmközpont létrehozásáról (filmiskola, filmvásár, archívum, könyvtár, a nemzeti sajátosságok megőrzésére figyelő koprodukciók, EU-s pénzek a forgalmazásra, feliratozásra, szinkronra, kooperáció a televíziók között, home videók kiadása). Mivel a nemzetközi szervezőbizottság tagjaként a fesztivál kezdete óta nyomon követhettem az eseményeket, hamar feltűnt, hogy eleinte mintha a létező szocializmus összeomlását saját győzelmükként ünneplő nyugatiak örültek volna jobban a kelet-nyugati párbeszéd fellendülésének. A keletiek közül többen azt hajtogatták, hogy amikor végre megszűnik a kényszerű együttműködés, nem szívesen társulnak önként a „baráti országokkal”. Egyedül szerettek volna érvényesülni. Az összetartozás – mint láttuk, egyébként sem túl mély meggyőződéssel hangoztatott – gondolatát nemsokára az önállóságot követelő kis népek közötti gyűlölködés és Nyugat-Európa erősödő elzárkózása váltotta fel. Az olasz belpolitikai viharok tovább súlyosbították a rokonszenves kezdeményezés helyzetét. Noha a nagyszabású tervek meghiúsulása után a fesztivál kikerült a nemzetközi politika érdeklődésének középpontjából, az ügy fontosságában hívő, fáradhatatlan szervezők máig életben tartották a rendezvényt.

Az 1991 decemberében szervezett Identitás és határok című konferencia és vetítés-sorozat idején már dúlt a balkáni polgárháború. Az előadók annak a paradoxonnak a vizsgálatára tettek kísérletet (elsősorban a térség filmművészetének történetéből vett példákra támaszkodva), honnan erednek a nacionalizmus nem várt erejű és az egyidejű integrációs törekvésekkel épp ellentétes feléledésének a gyökerei. Mert a szocializmus alatt az emberekre erőszakolt egység, egymás iránti tolerancia helyébe a rendszer összeomlását követően az évtizedekig elfojtott vágy lépett, hogy ha erőszak árán is, de végre szabadon dönthessenek a sorsukról. A régi falak leomlása után újak körvonalazódtak. A filmek érzékeny szeizmográfjai voltak ezeknek a bonyolult folyamatoknak. 1993-tól felerősödött a csalódás, a vasfüggönnyel együtt lassan az illúziók is eltűntek. A Bábeli filmvászon című konferencián a filmesek már a minden országban jól ismert gondokat sorolták: a szabadsággal nem igazán tudnak élni; a metaforikus nyelv már nem használható, újat pedig nehéz kidolgozni; a közönség egyre távolodik a hazai filmektől. A politikai cenzúrát felváltotta a piac olykor azért még veszélyesebb cenzúrája, mert az igényeihez alkalmazkodó filmgyártások elveszíthetik a nemzeti sajátosságaikat. Közben a Nyugat viszonya is megváltozott a kelet-európai filmekhez, amelyek iránt elsősorban ellenzékiségük, s nem pedig az új társadalmi problémák felvetése miatt érdeklődtek. Ráadásul növekvő aggodalommal figyelték a keleti és a harmadik világbeli legális és illegális bevándorlók tömegeit. Kelet-Európa kiment a divatból. A Trieszti Fesztivál ezért egyre megbecsültebb bemutatkozási lehetőséggé vált számukra. A nemzetközileg ismertebb filmművészetek (cseh, lengyel, magyar) szisztematikus feldolgozása mellett sok „fehér foltot” is felfedeztek (hogy csak a legizgalmasabbak közül idézzek fel néhányat: türkmén, tadzsik, kazah, kirgiz, üzbég, albán, bolgár, román, ukrán válogatás). A nagy rendezőegyéniségek, többek között Jan Němec, Juraj Jakubisko, Jerzy Kawalerowicz, Gyöngyössy Imre, Gothár Péter, Forgács Péter vagy 2008-ban Gaál István életművének retrospektív vetítést (és igényes kiadványokat) szenteltek. A tematikus rendezvények – mint az alábbi, korántsem teljes felsorolásból kiderül – általában a legaktuálisabb problémákat vették górcső alá. Az említett Film – határok nélkül, Identitás és határok, Bábeli filmvászon tematikákon kívül a Nyílt tér Szarajevónak, a Médea: megtagadott gyermekek, háborús anyák vagy a Meghasonlott lelkek: Izraelbe emigrált szovjet és Németországban élő török rendezők filmjei című rendezvény szolgált a legtöbb tanulsággal. Akadt azért néhány könnyebb, köztük két magyar vonatkozású téma is: Paprika – magyar és olasz filmes kapcsolatok a két világháború között; Foci és hatalom a magyar filmekben. De a szervezők nem feledkeztek el a közelmúlt fontos kelet-európai történelmi eseményeiről (magyar ‘56, csehszlovák ‘68, lengyel ’80), ahogy a jelen legégetőbb problémáiról, fenyegetéseiről sem (Haider, neonácik, Csernobil máig ható következményei, idegengyűlölet, antiszemitizmus).

A Trieszti (korábban Alpok-Adria) Filmfesztivál 2009. január 15–22. között ünnepelte a 20. születésnapját. A kilencvenes évek végén azért változtattak nevet, mert a fesztivál lassan túlnőtt a kezdetben vizsgált térségen. A főleg lelkes fiatalokból álló stáb (amelynek időközben több tagja a velencei, locarnói, torinói fesztivál munkatársa is lett) az állandó anyagi nehézségekkel dacolva, mind tudatosabb, következetesebb választásokkal építette föl a mai, jóval nagyobb, immár Kazahsztántól Törökországig sok-sok országot befogadó mustrát. Ismereteik bővülésével párhuzamosan meggyőződésük is erősödött abban, hogy történetek és tehetségek olyan gazdag tárházára bukkantak, amelyet legalább a fesztivál évről évre népesebb, értőbb és ma már több nemzedék képviselőiből álló közönségével érdemes megismertetniük.

A Nyugat-Európában méltatlanul kevéssé ismert közép-kelet-európai filmművészet múltjának és jelenének bemutatására létrehozott fesztivál azonban az elmúlt húsz év történelmi, politikai és társadalmi változásainak, lelkesítő és tragikus eseményeinek is az egyik kivételes szemtanúja volt. Mikor arra kértem az alapító–művészeti igazgatót, Annamaria Percavassit, hogy elevenítse fel a számára legemlékezetesebb epizódot a húsz év történetéből, ma is meghatottan mesélte el az alábbi jelenetet: „Az 1996-os fesztivál végén, egy igazi mitteleurópai hangulatú étteremben, a Szarajevó díjjal épp kitüntetett nagy bosnyák költőt, Izet Sarajlićot ünnepeltük. Sokan voltunk, köztük a Párizsba menekült boszniai horvát író, Predrag Matvejević (őt kértük fel, hogy honfitársának adja át a díjat), valamint az egyik versenyfilm rendezője, a szerb Živojin Pavlović. Egyszer csak a költő a zongorához ült, és a másik két vendéggel szomorú szláv dalokat kezdtek énekelni. Olyan szorosan karolták át egymást, mintha soha többé nem akarnának elválni. Évek óta nem találkoztak, most pedig sírva–nevetve együtt fújták a jól ismert nótákat. Aztán hozzám léptek, és megköszönték, hogy ugyanabban a szállodában helyeztük el őket, hiszen évtizedek óta barátok, és annak dacára azok is maradnak, hogy az országaik között dúló barbár, gyilkos háború ellenségnek kívánja látni őket.” A fesztivál szellemiségét, fontosságát, küldetését emblematikus módon tükröző történet mellett persze ezzel ellentétes esetek is előfordultak azokban az években. Mivel a szervezők valóban komolyan gondolták, hogy közvetíteniük kell akár az egymással háborúban álló felek között is, 1994-ben meghívták a szerb Živojin Pavlović Dezertőr című alkotását Triesztbe. A horvát kormány hivatalosan tiltakozott a szerb film vetítése ellen, és azzal fenyegetőzött, hogy visszavonja a saját filmjeit, mert szerintük a fesztivál megsértette a Szerbia elleni embargót. Nem számított, hogy a szerb rendező ismert ellenzéki volt, s filmje elítélte Milošević háborúját. A helyzet drámaiságát fokozta, hogy még az egyik horvát film alkotója, az évekig Párizsban élő, nemzetközi hírű szobrász – Orson Welles alkotó- és élettársa –, Oja Kodar is hasonló vehemenciával lépett fel a szerb film ellen, anélkül, hogy látta volna. Az Olasz Filmkritikusok Szövetsége és a fesztivál művészeti igazgatója azonban kiállt a döntés mellett. „Meggyőződésünk, hogy az eszmékre, a kultúrára, így a filmekre sem érvényesek a kereskedelmi embargó előírásai, mert ezeket nem lehet és nem szabad határok közé zárni” ­­– nyilatkozták.

A november 2 és 7 között zajló Verzió fesztivál ízelítőjeként egy Burmáról, egy Japánról és egy romániai cigánytelepen élő lányról készített filmet láthatnak majd az érdeklődők.

A CinePécs Nemzetközi Filmfesztivál Verzió napján a dokumentumfilm fesztivál eddigi legjobb alkotásait láthatja a közönség.

- Trieszt városa és a filmfesztivál hogyan fog megjelenni a CinePécsen?

A trieszti bemutatkozás egyik része az Identitás, határok, együttélés tematikához kapcsolódik, annál is inkább, mert Triesztben ennek mindig kiemelt figyelmet szenteltek, elsősorban a várost Kelet-Európához leginkább hasonlóvá tevő, hányatott történelme miatt. A fesztivál Filmzónák elnevezésű szekciója évről évre teret ad a kelet-nyugati határon élők hétköznapjait, de súlyos történelmi konfliktusait is feldolgozó, elsősorban szlovén rendezők és a régió olasz filmesei által készített munkáknak. Az utóbbiak közül vetítünk le három, a magyarok számára is sok tanulsággal járó alkotást. A második kapcsolódási pont a budapesti Filmművészeti Egyetem vetítéssorozata és a Triesztben két éve elkezdett Eastweek – új tehetségek, nagy mesterek elnevezésű legújabb kezdeményezés, melynek célja – szakmai találkozók, vetítések szervezésével – a térség fiatal filmesei közötti kapcsolat erősítése.

- Úgy tudom, hogy a Trieszti Filmfesztivál filmjei közül is jó néhány bemutatásra kerül a CinePécsen…

A pécsi fesztivál programjában a volt Jugoszlávia utódállamainak (Bosznia-Hercegovina, Horvátország, Szerbia, Szlovénia) főiskoláin készült vizsgafilmekből összeállított, az idei trieszti fesztiválon bemutatott filmekből szerepel országonként kettő-kettő. Noha a SZFE néhány évvel ezelőtt már bemutatkozott Triesztben, az Eastweek munkájában eddig még nem vett részt. A pécsi SZFE-program azonban kiváló alkalom lesz arra, hogy a trieszti fesztiválról érkező két munkatárs, Annamaria Percavassi művészeti igazgató (a játékfilmes zsűri tagja), valamint Elena Giuffrida, az Eastweek szekció gondozója megismerkedhessen a jelenlegi hallgatókkal és munkáikkal, hogy jövőre ők is jelen lehessenek Triesztben.

Major Zoltán: Ha a legfőbb újdonságát kellene említenie a fesztiválnak, mit emelne ki?

Pintér Judit: A fesztivál újdonsága a dokumentumfilmek versenye, amelybe ugyancsak a fenti szempontokat kielégítő (és 50 percnél hosszabb) művek kerülhetnek be. Az egy (esetleg két) magyar versenyfilmről csak június 20. után, a beérkező külföldi filmek ismeretében tudunk dönteni.

M.Z.: Magyar dokumentumfilmekre is számíthatunk?

P.J.: A tervezett Identitás, határok, együttélés című tematikus program keretében azonban több olyan, 2009 januárja óta készült, de nem szigorúan első, második vagy harmadik magyar dokumentumfilmet is le szeretnénk vetíteni, amelyek a különböző népek, népcsoportok, kisebbségek, egyéniségek, korosztályok stb. egymás identitását elfogadó, tiszteletben tartó, illetve gyakran súlyos konfliktusokkal terhes együttélését elemzik a közelmúltban és a jelenben. A februári filmszemlére benevezett munkák között számos ilyen filmet találtam (olyanokat is, amelyek kimaradtak a szemle versenyprogramjából). Az alkotók, valamint a pécsi egyetem szakemberei (pszichológusok, szociológusok) részvételével beszélgetést is tervezünk erről a napjainkban oly kiemelten fontos tematikáról.

Major Zoltán: Mi az Ön feladata a CinePécs Nemzetközi Filmfesztivál előkészületeiben?

Pintér Judit: A 2. CinePécs Nemzetközi Filmfesztivál programjai közül kettőnek az összeállításán, mindenekelőtt az új magyar filmek kiemelten fontos, markáns jelenlétének az előkészítésén dolgozom.

M.Z.: A CinePécs  fiatal filmeseknek nyújt bemutatkozási lehetőséget. Idén is számíthatunk magyar alkotásra?

P.J.: Nagy örömünkre szolgál, hogy a 2009. január elseje után született, és az alkotók első, második vagy harmadik filmje közül válogató játékfilmes versenybe megkaptuk Kocsis Ágnes Pál Adrienn című, második egészestés munkáját. Mivel a kivételesen erős atmoszférájú és koherens stílusú művet már a Cannes-i siker előtt volt szerencsém látni, úgy gondolom, méltán nyerte el a nemzetközi kritikusok tetszését. Az információs programban természetesen be szeretnénk mutatni a verseny-kritériumoknak megfelelő – és a pécsi mozikban még nem vetített – többi magyar filmet is.

A Filmfesztivál infó-sátránál a szeptemberi német filmhétről és az októberi nemzetközi filmes seregszemléről szóló legfrissebb információkat tudhatják meg az orfűi program résztvevőit. Emellett a megfáradt koncertezőket filmvetítések is várják, többek között diákfilmesek munkái és török filmalkotások közül válogathat az alkalmi közönség.

Tehát, 2010. június 17-től 19-ig Fishing on Orfű – dancing in the night club – meeting at CinePécs infó-sátor. Na jó, infotent. Csak a teljesség kedvéért.  A lényeg, hogy találkozzunk!

Nemcsak a filmek versenyéről és vásáráról szól Cannes, az európai filmes témák szakértői kerekasztalokba tömörülve szakmai konferenciákon vesznek részt. A Variety Magyarországgal kiemelten foglalkozó cikkei közt az egyik legvitathatóbb a regionális filmalapokról szólt, s a téma érintettei kerekasztal-beszélgetésen tudósították egymást az EU-ban egyre nagyobb szerepet és jelentőséget kapó regionális gondolkodásmód filmes vetületéről.

Ezen részt vett az iparági alapok megteremtésén munkálkodó pécsi, azaz Dél-Dunántúli Regionális Filmalap vezetője Keresnyei János, akitől telefonon érdeklődtünk a találkozón elhangzottakról (amelyről a fesztivál honlapján is található cikk). Keresnyei a pécsi szervezet mellett a CineRegio képviseletében is felszólalt. A pécsi filmalap kapcsán a kulcsszavak az iparágfejlesztés, az infrastruktúra és a filmzenei központ építése. Ha ez utóbbi elkészül, akkor lehet majd még többet hallani a filmalapról. Tágabb szakmai kontextusban pedig a filmfinanszírozás és a filmalapok jövőjéről beszélt Keresnyei.

Az általános trendeket nem egyszerű megfogalmazni, mivel a CineRegio-ban érdekelt 32 filmalap mind különbözőképpen működik, mást ajánl, mást tud, nem nagyon lehet összevetni a gazdag német-osztrák filmalapok működését a pl. jelenleg  inkább infrastrukturális, szakmai háttérsegítséget nyújtani képes magyarokéval. Mindezek mellett alapvető kérdéseket vet fel a digitális átállás a mozik jövője kapcsán, s ebben a filmalapoknak is kiemelt szerep jut. Mint Keresnyei elmondja, a mozik teljes digitális átállása véleménye szerint jóval közelebb van, mint gondolnánk. A nagy digitális hálózatok ugyanis sokkal olcsóbban tudják majd kínálni a technikai felszerelést (d-cinema és 3D), csakhogy ezzel együtt tartalmi szempontból erős preferenciáik lesznek.

Mivel a felszerelésnek formátumbéli, kódolási korlátai lesznek, a vetített tartalmat a technika szolgáltatóinak akarata is meg fogja rostálni, ahogy ez most a kábeltévék esetében van. Aki nem tudja az adott formátumot, vagy a filmhez kapcsolódó elvárások nem teljesítik a technikabérlet üzleti modelljét, kiszorul a választékból. És a nagy, tőkeerős amerikai-hollywoodi vagy európai szolgáltatók valószínűleg nem az európai független és szerzői filmek képviseletét látják majd el. Itt jönnek majd be a regionális filmalapok, amelyeknek támogatniuk kell majd az európai filmet, az azokat játszó mozikat, ezt az EU-nak át kell gondolnia.

A lehetséges utak egyike a digitális mozik támogatása az európai filmek vetítéséért.  A regionális filmalapok az iparág fejlesztésével  munkahelyeket teremthetnek, s az Európai Unióban fontos szubszidiaritás elvén  a regionális filmgyártás, a digitális tartalomgyártás jövőjében való részvétel a feladatuk, vagyis “a regionális gondolkodás egyre nagyobb és nagyobb teret kap, reméljük nálunk is”.

Forrás: www.magyar.film.hu

Az Urániában tartott teltházas megnyitó után az érdeklődés nem csappant a rendezvény iránt, esőben, szélben is jöttek a nézők az Apolló ArtMoziba és a Művészetek és Irodalom Házába. A fesztivál látogatottsága meghaladta az 1000 főt, a török filmek iránt érdeklődők közül többen mindkét esti előadásra jegyet váltottak. Megtörtént, hogy pótszékekeket kellett berakni, sőt az is előfordult több ízben, hogy az eredetileg „Super8″ elnevezésű terembe meghirdetett vetítést át kellett helyezni a nagyobb, 100 főt befogadó terembe, mert annyian voltak az adott filmre kiváncsiak.

A legtöbb jegyet a nézők Ümit Ünal és négy másik rendező filmjére, az Isztambuli mesék-re, valamint az Ifakat című dokumentumfilmre, Orhan Tekeoglu alkotására váltották. A harmadik legnézettebb film az Anatólia elfeledett dalai című, szintén dokumentumfilm lett.

A fesztivál zárónapján levetített Isztambul népe című dokumentumfilm után sor került az utolsó rendezői beszélgetésre is. Semra Gözel Korver a filmet követő beszélgetésen elmondta, hogy Isztambul egy olyan arcát szerette volna bemutatni, amely minden európai számára érdekes lehet, és nem csak azt szerette volna megmutatni, hogy a városban hogyan élnek az emberek, hanem azt is, hogy Európával milyen kapcsolatokat ápolnak.

A CinePécs-Török Filmhét befejeződött, de a kapcsolat természetesen nem zárult le. Szeptemberben Magyarország kap bemutatkozási lehetőséget Isztambulban a Magyar Film Hete keretében, valamint a közeljövőben több török-magyar koprodukciót fog a két ország előkészíteni.