A Nyugat és Kelet közötti szimbolikus hidat verő ?határváros? nem volt hajlandó feladni az 1989-ben még oly nagy reményekkel létrehozott fesztivál alapelveit ?eszmék, művek és emberek szabad áramlásáról?. Az Alpok-Adria Közösség országainak külügy- és oktatási miniszterei jelenlétében Film ? határok nélkül címmel rendezett első konferencián még számos nemzetközi intézmény és több nyugati kormány támogatásával, optimista tervek születtek az együttműködés lehetőségéről, egy Közép-európai Filmközpont létrehozásáról (filmiskola, filmvásár, archívum, könyvtár, a nemzeti sajátosságok megőrzésére figyelő koprodukciók, EU-s pénzek a forgalmazásra, feliratozásra, szinkronra, kooperáció a televíziók között, home videók kiadása). Mivel a nemzetközi szervezőbizottság tagjaként a fesztivál kezdete óta nyomon követhettem az eseményeket, hamar feltűnt, hogy eleinte mintha a létező szocializmus összeomlását saját győzelmükként ünneplő nyugatiak örültek volna jobban a kelet-nyugati párbeszéd fellendülésének. A keletiek közül többen azt hajtogatták, hogy amikor végre megszűnik a kényszerű együttműködés, nem szívesen társulnak önként a ?baráti országokkal?. Egyedül szerettek volna érvényesülni. Az összetartozás ? mint láttuk, egyébként sem túl mély meggyőződéssel hangoztatott ? gondolatát nemsokára az önállóságot követelő kis népek közötti gyűlölködés és Nyugat-Európa erősödő elzárkózása váltotta fel. Az olasz belpolitikai viharok tovább súlyosbították a rokonszenves kezdeményezés helyzetét. Noha a nagyszabású tervek meghiúsulása után a fesztivál kikerült a nemzetközi politika érdeklődésének középpontjából, az ügy fontosságában hívő, fáradhatatlan szervezők máig életben tartották a rendezvényt.

Az 1991 decemberében szervezett Identitás és határok című konferencia és vetítés-sorozat idején már dúlt a balkáni polgárháború. Az előadók annak a paradoxonnak a vizsgálatára tettek kísérletet (elsősorban a térség filmművészetének történetéből vett példákra támaszkodva), honnan erednek a nacionalizmus nem várt erejű és az egyidejű integrációs törekvésekkel épp ellentétes feléledésének a gyökerei. Mert a szocializmus alatt az emberekre erőszakolt egység, egymás iránti tolerancia helyébe a rendszer összeomlását követően az évtizedekig elfojtott vágy lépett, hogy ha erőszak árán is, de végre szabadon dönthessenek a sorsukról. A régi falak leomlása után újak körvonalazódtak. A filmek érzékeny szeizmográfjai voltak ezeknek a bonyolult folyamatoknak. 1993-tól felerősödött a csalódás, a vasfüggönnyel együtt lassan az illúziók is eltűntek. A Bábeli filmvászon című konferencián a filmesek már a minden országban jól ismert gondokat sorolták: a szabadsággal nem igazán tudnak élni; a metaforikus nyelv már nem használható, újat pedig nehéz kidolgozni; a közönség egyre távolodik a hazai filmektől. A politikai cenzúrát felváltotta a piac olykor azért még veszélyesebb cenzúrája, mert az igényeihez alkalmazkodó filmgyártások elveszíthetik a nemzeti sajátosságaikat. Közben a Nyugat viszonya is megváltozott a kelet-európai filmekhez, amelyek iránt elsősorban ellenzékiségük, s nem pedig az új társadalmi problémák felvetése miatt érdeklődtek. Ráadásul növekvő aggodalommal figyelték a keleti és a harmadik világbeli legális és illegális bevándorlók tömegeit. Kelet-Európa kiment a divatból. A Trieszti Fesztivál ezért egyre megbecsültebb bemutatkozási lehetőséggé vált számukra. A nemzetközileg ismertebb filmművészetek (cseh, lengyel, magyar) szisztematikus feldolgozása mellett sok ?fehér foltot? is felfedeztek (hogy csak a legizgalmasabbak közül idézzek fel néhányat: türkmén, tadzsik, kazah, kirgiz, üzbég, albán, bolgár, román, ukrán válogatás). A nagy rendezőegyéniségek, többek között Jan Němec, Juraj Jakubisko, Jerzy Kawalerowicz, Gyöngyössy Imre, Gothár Péter, Forgács Péter vagy 2008-ban Gaál István életművének retrospektív vetítést (és igényes kiadványokat) szenteltek. A tematikus rendezvények ? mint az alábbi, korántsem teljes felsorolásból kiderül ? általában a legaktuálisabb problémákat vették górcső alá. Az említett Film ? határok nélkül, Identitás és határok, Bábeli filmvászon tematikákon kívül a Nyílt tér Szarajevónak, a Médea: megtagadott gyermekek, háborús anyák vagy a Meghasonlott lelkek: Izraelbe emigrált szovjet és Németországban élő török rendezők filmjei című rendezvény szolgált a legtöbb tanulsággal. Akadt azért néhány könnyebb, köztük két magyar vonatkozású téma is: Paprika ? magyar és olasz filmes kapcsolatok a két világháború között; Foci és hatalom a magyar filmekben. De a szervezők nem feledkeztek el a közelmúlt fontos kelet-európai történelmi eseményeiről (magyar ?56, csehszlovák ?68, lengyel ?80), ahogy a jelen legégetőbb problémáiról, fenyegetéseiről sem (Haider, neonácik, Csernobil máig ható következményei, idegengyűlölet, antiszemitizmus).

A Trieszti (korábban Alpok-Adria) Filmfesztivál 2009. január 15?22. között ünnepelte a 20. születésnapját. A kilencvenes évek végén azért változtattak nevet, mert a fesztivál lassan túlnőtt a kezdetben vizsgált térségen. A főleg lelkes fiatalokból álló stáb (amelynek időközben több tagja a velencei, locarnói, torinói fesztivál munkatársa is lett) az állandó anyagi nehézségekkel dacolva, mind tudatosabb, következetesebb választásokkal építette föl a mai, jóval nagyobb, immár Kazahsztántól Törökországig sok-sok országot befogadó mustrát. Ismereteik bővülésével párhuzamosan meggyőződésük is erősödött abban, hogy történetek és tehetségek olyan gazdag tárházára bukkantak, amelyet legalább a fesztivál évről évre népesebb, értőbb és ma már több nemzedék képviselőiből álló közönségével érdemes megismertetniük.

A Nyugat-Európában méltatlanul kevéssé ismert közép-kelet-európai filmművészet múltjának és jelenének bemutatására létrehozott fesztivál azonban az elmúlt húsz év történelmi, politikai és társadalmi változásainak, lelkesítő és tragikus eseményeinek is az egyik kivételes szemtanúja volt. Mikor arra kértem az alapító?művészeti igazgatót, Annamaria Percavassit, hogy elevenítse fel a számára legemlékezetesebb epizódot a húsz év történetéből, ma is meghatottan mesélte el az alábbi jelenetet: ?Az 1996-os fesztivál végén, egy igazi mitteleurópai hangulatú étteremben, a Szarajevó díjjal épp kitüntetett nagy bosnyák költőt, Izet Sarajlićot ünnepeltük. Sokan voltunk, köztük a Párizsba menekült boszniai horvát író, Predrag Matvejević (őt kértük fel, hogy honfitársának adja át a díjat), valamint az egyik versenyfilm rendezője, a szerb Živojin Pavlović. Egyszer csak a költő a zongorához ült, és a másik két vendéggel szomorú szláv dalokat kezdtek énekelni. Olyan szorosan karolták át egymást, mintha soha többé nem akarnának elválni. Évek óta nem találkoztak, most pedig sírva?nevetve együtt fújták a jól ismert nótákat. Aztán hozzám léptek, és megköszönték, hogy ugyanabban a szállodában helyeztük el őket, hiszen évtizedek óta barátok, és annak dacára azok is maradnak, hogy az országaik között dúló barbár, gyilkos háború ellenségnek kívánja látni őket.? A fesztivál szellemiségét, fontosságát, küldetését emblematikus módon tükröző történet mellett persze ezzel ellentétes esetek is előfordultak azokban az években. Mivel a szervezők valóban komolyan gondolták, hogy közvetíteniük kell akár az egymással háborúban álló felek között is, 1994-ben meghívták a szerb Živojin Pavlović Dezertőr című alkotását Triesztbe. A horvát kormány hivatalosan tiltakozott a szerb film vetítése ellen, és azzal fenyegetőzött, hogy visszavonja a saját filmjeit, mert szerintük a fesztivál megsértette a Szerbia elleni embargót. Nem számított, hogy a szerb rendező ismert ellenzéki volt, s filmje elítélte Milošević háborúját. A helyzet drámaiságát fokozta, hogy még az egyik horvát film alkotója, az évekig Párizsban élő, nemzetközi hírű szobrász ? Orson Welles alkotó- és élettársa ?, Oja Kodar is hasonló vehemenciával lépett fel a szerb film ellen, anélkül, hogy látta volna. Az Olasz Filmkritikusok Szövetsége és a fesztivál művészeti igazgatója azonban kiállt a döntés mellett. ?Meggyőződésünk, hogy az eszmékre, a kultúrára, így a filmekre sem érvényesek a kereskedelmi embargó előírásai, mert ezeket nem lehet és nem szabad határok közé zárni? ­­? nyilatkozták.

Az április 23-án kezdődő fesztiválon a két nap alatt 45 filmet tekinthettek meg az érdeklődők, amiket általános és középiskolások készítettek.

Az Ifjúsági Ház színháztermében tartott díjátadón a fesztivált támogató szervezetek képviselői és a zsűri tagjai voltak jelen és adták át az ifjú filmkészítőknek a megérdemelt nyereményeket. A zárszó Odrobina Tamást, a zsűri elnökét illette meg, aki a fesztivál kezdete óta minden évben jelen van és értékel.

A zsűri tagjai 2010-ben Zalán Vince filmkritikus, Pálfi György filmrendező és Rumann Gábor amatőr filmes voltak. Odrobina általános tapasztalatként azt emelte ki, a négy kategóriában díjazott filmekről azt állapította meg, hogy a világot nagyon jól követik ezek a munkák, mind vizuális, mind témaválasztás szintjén. Azokat a filmeket díjazták, amelyek képi és történeti logikájukat, valamint a filmes eszközök használatát illetően egységes alkotások voltak.

DOKUMENTUMFILM KATEGÓRIA

legjobb dokumentumfilm (díj: CinePécs által felajánlott Ipod)
Bolyai Filmműhely: Ha a bunda beszélni tudna

elismerő oklevél (díj: EKF ajándékcsomag)
Orbán Fanni, Virág és Ákos: Hajdúböszörmény, a hajdúk fővárosa

RÖVIDFILM KATEGÓRIA

elismerő oklevél (díj: EKF ajándékcsomag)
Bodorkós Tamás: 7 perc csapdájában

legjobb általános iskolás rövidfilm és közönségdíj (díjak: EKF ajándékcsomag és kameratáska)
Körtési András: Dugó, az van!

legjobb középiskolás rövidfilm (díj: mobil winchester)
Bak Dorottya: Képi balett

ANIMÁCIÓ KATEGÓRIA

elismerő oklevél (díj: EKF ajándékcsomag)
Zé A.H.F. Stúdió: A Hebi-s barmok

legjobb általános iskolás animáció
Gagarin média: Be free

legjobb középiskolás animáció
Fehér Kristóf: Puzzle

KISJÁTÉKFILM KATEGÓRIA

legjobb kisjátékfilm (díj: 1 hetes ingyenes nyári táborozás a Képköznapok filmes alkotótáborban 3 fő részére)
Csige Márton, Szalai Márk, Botos Áron, Dravecz Máté: Az idea-lista

A Pécsi Egyetemi Napok (PEN) utolsó két napján kollégáink szívesen nyújtanak tájékoztatást az eljövendő négy CinePécs programról.

A PEN alatt zajlik a CinePécs XI. Diákfilmfesztivál, májusban a CinePécs Török Filmhét, szeptemberben a CinePécs Német Filmhét és végül októberben a II. CinePécs Nemzetközi Filmfesztivál.

Aki megáll a CinePécs sátránál, megnézheti a Diákfilmfesztivál győztes filmjét, és részletes információkat szerezhet a 2010-es év filmes eseményeiről.

Két koncert között keresd a galambot!